A szakítás legtöbbször azért történik, mert valamelyik (vagy mindkét) fél, csalódik. A csalódás oka pedig az, hogy nem kapják meg, amit elvártak a kapcsolattól.
Sokfélék vagyunk, így az elvárásaink is különfélék lehetnek. Ám úgy gondolom, hogy a legtöbb probléma abból eredeztethető, hogy bár a XXI. században vagyunk, mégis 100 évvel ezelőtti szabályok szerint akarunk együtt élni a párunkkal. Még mindig a „mesék házasságát” akarjuk megvalósítani, ahol ugyebár az esküvő utáni időkről csak annyit tudunk, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak„.
Az emberek többségében úgy hiszik, hogy a párjuk a „másik felük”. Azaz félembernek képzelik magukat, és mikor párkapcsolatra kötelezik el magukat, úgy gondolják, hogy ketten alkotnak majd egy egészet. Ám ezen a világon az emberek nem csak „felek”. Vannak háromnegyedek és egyharmadok, netán tizedek, vagy nyolcadok, és – sajnos csak – elvétve akadnak egészek is. Úgyhogy, ha már tördeljük emberi lényünk mértékét, és kettőből egy egészre törekszünk, a párválasztásnál arra is oda kéne figyelni, hogy a „háromnegyed” ne „felet” vagy „tizedet” válasszon, hanem egy „egynegyedes” embert, mert így lesznek ketten egy egész. Ugye milyen örülten hangzik?
Főként, ha belegondolunk, hogy az ember élete folyamán folyton változik, így az, aki eddig „háromnegyed” volt, ha fejlődik, eljuthat akár az egészig is, de ha nem, akkor esetleg hamarosan fél lesz belőle. S akkor ott a nagy kérdés, hogy a „negyedes” párja, vajon milyen irányba halad? Ha ellentétes irányban változnak ugyanannyit, akkor fenn tudják tartani az „egész” állapotot, de ha együtt fejlődnek, vagy épp visszafejlődnek, akkor lőttek az „egész” állapotnak, és felborul a kapcsolat.
Egy darabig talán igyekeznek önmagukat alakítani a másikhoz, vagy a másikon változtatgatni. De legtöbbször kiderül, hogy a „farigcsálás” nem vezet sikerre. Épp ezért a legbiztosabb és legjobb kapcsolat, ha két „egész” alkot párt. Nem azért, hogy egymást kiegészítsék, hanem azért, mert jó együtt!
Két „egész” kapcsolatában a fejlődéstől egyikük sem lesz több, de ha netán a pár egyik tagja kicsit visszalépne fejlődésében, akkor a másik könnyedén segíthet neki a helyrerázódásban. A kapcsolatuk nem megkötéseken alapuló szerződés, hanem maga a szabadság, ahol a két fél szabad akaratából van a másikkal, és nincs szükség „hűségfogadalmakra”. No nem azért, hogy aztán bármikor megcsalhassák egymást! Két egész kapcsolatában ugyanis ilyesmi fel sem merül. Egyrészt azért, mert ha nem tesznek ígéretet az örök hűségre, akkor nincs mit megszegni, másrészt azért, mert két egész kapcsolatba lépése oly kielégítő mindkét fél számára, hogy ott semmi keresnivalója nincs egy harmadiknak.
S most persze felteheted a kérdést, hogy milyen az „egész” ember?
Először is, az „egész” ember, képes egyedül is boldognak lenni, azaz nincs szüksége másra a boldogságához.
Azért dönt a párkapcsolatban élés mellett, hogy mással is megossza saját örömét.
Döntésének oka lehet még persze az is, hogy gyermekük legyen, akit a lehető legjobb szellemi és érzelmi körülmények biztosításával, együtt nevelnek fel.
És persze egy „egész” ember tisztában van a szeretet / szerelem jelentésével, meg is éli azt, s nem a ragaszkodás, a tulajdonlás vagy kisajátítás a célja.
Az „egész” ember szabad, s ezt a szabadságot mindenki más számára is megadja.
Mindannyiunknak érdemes törekednünk arra, hogy egészként tekintsünk magunkra. Ne szükségből, hanem szerelemből lépjünk a kapcsolatba. Szeressük azt, akik vagyunk, és élvezzük, hogy örömünket, szabadságunkat megoszthatjuk egy másik csodás emberrel.
