Van valami, amiről eddig még nem szóltam. Talán azért, mert számomra már régóta természetes, és elfelejtettem, hogy volt idő, amikor még nekem sem volt az.
Az elmúlt napokban találkoztam néhány olyan boldogtalan szerelmessel, akikről kiderült, hogy ezen hiányosságnak köszönhetik, hogy nem működik túl fényesen a szerelmi életük. Mindent megtettek, amit csak lehetett, de erre a fontos dologra nem fordítottak cseppnyi figyelmet sem.
Mindez köszönhető annak, hogy szerénységre, mások előbbre helyezésére tanítottak minket.
Emlékszem, mikor esküvői előkészületekre jártunk a Mátyás-templomba a párommal, a pap azt tanította nekünk, hogy a házasságban mindig a másik boldogsága kell, hogy a legfontosabb legyen a számunkra. És persze el is fogadtuk ezt, hiszen a szüleink is erre tanítottak:
Aztán az iskolában megtanultuk, hogy
Aztán felnőttként megtapasztaltuk, hogy
Azaz magunkévá tettük azt a nézetet, hogy
Mindennek köszönhetően, mára már észre sem vesszük, hogy ezek a tanítások, nézetek segítettek minket ahhoz, hogy a boldogságból sokkal kevesebbet tudunk begyűjteni, mint amennyi valójában járna nekünk. Elfelejtettük ugyanis azt, amit piciként még tudtunk: ÉN VAGYOK A LEGFONTOSABB!
Elfelejtettük, hogy elsőként önmagunkat kell szeretni, aztán másodikként önmagunkat kell szeretni, majd harmadikként önmagunkat kell szeretni, és utána következhet mindenki más. :-)
Önmagunk szeretete a kulcs a boldogságunkhoz!
Önmagunk szeretete vonzza hozzánk a szeretetet, a szerelmet!
Önmagunk szeretete által vagyunk képesek igazán szeretni és elfogadni a szerelmet!
Sokan úgy hiszik, hogy önmagunkat szeretni, azonos az önzés lenézett fajtájával, amikor bárkit félrelökünk azért, hogy nekünk jusson a győzelem. Ám ez nem önzés, hanem sportszerűtlenség. A futót, aki mindent belead a versenyen, hogy nyerjen, nem nevezzük önzőnek, csak nyertesnek, aki tudta mit akar, edzett érte, felvállalta önmagát azzal, hogy benevezett a versenyre, mert önbizalommal telve megálmodta, hogy ő lesz az első, majd végig is futotta a pályát a legjobb tudása szerint, és ezzel megnyerte a versenyt.
– Önző volt?
– Igen. Hiszen a saját célját mindennél előbbre helyezte.
– Rossz ez?
– NEM! Valójában így kellene csinálni mindent az életben.
Eszembe jutott erről egy régi vicc:
Az ifjú feleség feltálalja a sültet a párjának, majd várja, hogy az szedjen magának. A férj elveszi a nagyobbik darabot.
Az asszony csak néz, majd kicsit dühösen megkérdi:
– Nem vagy Te egy kicsit önző, hogy magadnak vetted ki a nagyobb szeletet?
A férj ránéz, majd visszakérdez:
– Miért, ha Te szedtél volna először, nem a kisebbet vetted volna ki magadnak?
Tény, hogy a lányokat még erőteljesebben nevelik a lemondásra, az önmagukat háttérbe szorításra, mint a fiúkat. Én is jártam úgy a házasságom kezdetén, hogy a feltálalt grillcsirkéből nem jutott más számomra, mint a szárnya és a farhát, mert a párom megette a mellét és a két combját. De aztán megtanultam kiállni a saját igényeimért. És megtanultam szeretni önmagamat.
Sok olyan szöveget olvasni, hallani, hogy
„aki nem szereti önmagát,
az mást sem tud szeretni”.
Sokan ezt egy nagy igazságként fogadják el, de én nem tartozom közéjük. Tapasztalataim alapján én inkább azt mondanám:
aki nem szereti önmagát, az
nem tudja elfogadni mások szeretetét sem.
Aki nem szereti önmagát, az megfosztja magát attól a csodától, hogy átérezze mennyire szeretik. Egy párkapcsolatban pedig különösen romboló lehet, ha az egyik, netán mindkét fél híján van az önszeretetnek.
Érdemes tehát megfogadni:
Szeresd önmagad!
Szeress bele önmagadba!
Ha megteszed, a világ is szeretni fog.
Ha szeretnél segítséget önmagad megszeretéséhez, szerezz be egy példányt magadnak a könyvemből. Könyvesboltban nem kapható, de nálam megrendelheted. Kattints a gombra, és nézd meg milyen:
