Egész életemben izgatott ez a kérdés, hogy mi is a szerelem, honnan tudhatjuk, hogy szerelmesek vagyunk. Sok embert megkérdeztem, de a válaszok nem voltak azonosak…

Ezt például valahol olvastam:

“Szerencsére az, hogy valaki szerelmes lesz-e beléd vagy sem, nem csupán a szerencse dolga, hanem kiszámítható emberi reakció, mely minden esetben létrejön, ha valakinek a legfontosabb lelki szükségleteit kielégíted!”

Azzal egyetértek, hogy a szerelem nem szerencse dolga, de nem tudok azonosulni ama gondolattal, hogy “kiszámítható emberi reakció“, amit ráadásul némi tudással könnyedén elő lehetne idézni.

A fenti idézet írója azt állítja, hogy mindössze három feltétel kell ahhoz, hogy elérjük, hogy a kiszemeltünk szerelmes legyen belénk:

  • barátság,
  • tisztelet, és
  • szenvedély

Elég sok szerelmessel találkoztam már, akik szinte meg voltak zakkanva a szerelemtől, de egy cseppnyi tiszteletet vagy barátságot sem éreztek. Talán a szenvedély megvolt bennük, de a másik két “feltétel” nem.

Szerintem ez a három dolog alapja lehet a szeretetnek, (bár nem szükséges hozzá!) de sokkal inkább jellemzője egy jó házastársi vagy élettársi viszonynak, mint a szerelemnek.

Mi akkor a szerelem?

Ezernyi művész próbálta már megragadni, szavakba vagy épp képekbe önteni. A tudósok is igyekeztek megtalálni a pontos definícióját, de eddig még nem jártak sikerrel.

Lássuk, mit mondanak a “legbölcsebbek“, a gyerekek a szerelemről:

“A szerelem az, amikor elmész enni valakivel és a sült krumplid nagyobb részét neki adod úgy, hogy az övéből nem is eszel.”

“A szerelem az, amikor a mamám kávét csinál a papámnak, de mielőtt odaadná neki belekortyol, hogy biztosan jó-e az íze.”

“Az a szerelem, amikor azt mondod egy srácnak, hogy jó a pólója, és aztán ő minden nap azt veszi fel.”

“A szerelem egy olyan dolog, hogy egymás mellett ültök a kávéházban és egymás kezét fogjátok. Ez a szerelem. Egyébként egymással szemben ülnétek.”

Minden bizonnyal Te is tudsz különböző meghatározásokat a szerelemre, van amivel egyetértesz, van amivel talán nem. De ha belegondolsz eddigi szerelmeidbe, akkor talán elfogadod, ha azt mondom, minden szerelem más.

De nézzük inkább a dolog könnyebben meghatározható részét…

Mi nem szerelem?

  • A pusztán szexuális vonzódás nem azonos a szerelemmel, bár sokan összekeverik. Elsősorban ezt hiszik annak a csodának, amit úgy neveznek: “szerelem első látásra“. Ám ez gyakorta csak addig tart, míg az első együttlét létre nem jön. Persze, ha a pár szexuálisan tényleg jól passzol, ebből lehetséges az is, hogy – egymás megismerésével – a szerelemnek hitt érzés akár valódi szerelemmé is átalakulhat, de ehhez szükséges az is, hogy a pár a szívét is megnyissa.
  • A megszállottság szintén nem szerelem. Akadnak, akik csak hiszik, hogy amit éreznek szerelem, mert nagyon akarják, hogy az legyen. Az ember agya ilyenkor egyedül a másik emberre van hangolva, s könnyen elveszíti saját személyiségét, ami aztán tovább növeli ragaszkodását “szereleme tárgyához“. Mindez akár egy “ördögi kört” is alkothat, hisz minél inkább elveszettnek érzi magát, annál inkább vonzódik. Ez az, ami – még ha eleinte kölcsönös érzelem volt is – a másikat egyre inkább el fogja távolítani, vagy akár fejvesztve menekül a megszállottól.
  • A “pótszerként” létesített kapcsolatot sem nevezhetjük szerelemnek, bár aki ilyet tesz nagyon is annak érezheti. Korábbi nagy szerelmek után szoktak sietve ilyen kapcsolatot létesíteni azok, akik félnek maguk maradni, mert azt hiszik, hogy azok nélkül a csodás érzések nélkül, amiket már sikerült megtapasztalniuk, nem tudnak élni egy percig sem. Ezért aztán nagyon gyorsan új szerelembe esnek, ami korántsem biztos, hogy az, aminek gondolni akarják.
  • Nem nevezném igazi szerelemnek a plátói szerelmet sem. Bár abszolút tökéletes szerelemnek éljük meg, mégis csak egy fantázia, aminek aztán végképp semmi köze a másik emberhez. Mindent csak gondolatban élünk át, ezáltal olyan képeket és érzéseket alkotva magunknak, amiknek csak egy nagy csalódás lenne a vége, ha a plátói szerelem mégiscsak beteljesülne. Semmi nem lehet olyan édes a valóságban, mint az, ami elérhetetlen, amit a fantáziánk alkot meg a saját vágyainknak megfelelően. Az álmok mindig gyönyörteljesebbek, mint a valóság.

Ha ez mind nem szerelem, akkor mit nevezhetünk annak?

A szerelembe esés sok ember számára véletlen eseménynek tűnik, spirituálisan azonban nem más, mint rálépés a szeretet örökké tartó ösvényére.

Ezt a lépést nem könnyű megtennünk, hiszen túlélésünk érdekében sajátságos kis falakat építünk szívünk köré. Megalkotjuk legbelsőbb szobánkat, s minden önmagunkkal kapcsolatos félelmünket, gyengeségünket és hiányosságunkat, legmélyebb kétségeinket, – hogy csúnyák vagyunk vagy méltatlanok a szeretetre – oda rejtjük el. A lélek eme “sötétkamrája” mindenkinél megtalálható. A szerelem pedig azt jelenti, hogy fel kell keresnünk ezt a helyet önmagunkban, hogy feltárjuk szerelmünknek teljes önmagunkat.

A szerelem születésével az ember szeretetet kér egy másik személytől, ami az imént említettek miatt, az egyik legnehezebb dolog amit megkockáztathatunk, de ha ezt megtesszük, a szívünkben kinyitjuk az ajtót, amely ettől kezdve örökre tárva marad, ha a szeretetet választjuk a félelem helyett.

Tehát a szerelem lényegileg egyfajta megnyílás a szeretet érzése felé, fűszerezve mély vonzódással és szenvedéllyel amit egy másik ember felé irányítunk.

Amikor szerelmesek vagyunk, akkor minden szép érzésünket egy bizonyos személy kapja, az Ő boldogságában igyekszünk megélni önmagunk boldogságát.

Tudományos szerelem

Mivel a szerelem nem fizikai, hanem inkább lelki dolog, a spirituális világunkhoz tartozik. A szerelem érzés, s bár tudósaink igyekeznek hormonoknak tulajdonítani a létrejöttét, de ezt a mai napig még nem sikerült bebizonyítaniuk.

Az egyik elméletük szerint az oxitocin hormon növeli a bizalom kialakulását az emberekben, így szerepet játszhat a tartós kapcsolatok kiépülésében. Ez a hormon ragaszkodást, elkötelezettséget vált ki, de sajnos ettől csak az agyunk lesz boldogabb, hiszen ott hat.

Na de, ugyan melyik szerelmes állítaná azt, hogy az, amit érez, az agyában van? Mindannyian a szívünkbe helyezzük a szerelmet. A legtöbben e tájékon, illetve ehhez közel a gyomorszájuk környékén érzékelik ezt a csodát, de semmiképpen sem a fejükben.

Ma már a pszichológiát is a tudományos oldalhoz sorolják. Nézzük hát meg, hogy mit mond:

Mindazt, amit nem merünk megélni önmagunkban, kivetítjük a másikra, mert úgy hisszük, csak a másik által lehetünk szeretettek. Igen.

Neveltetésünknek köszönhetően nem merjük saját magunkat kellőképpen szeretni, ezért szinte szükségünk van a viszonzott szerelemre, amiben végre szeretve érezhetjük magunkat.

Egy kölcsönüzletet kötünk: én szeretlek téged, és Te szeretsz engem, így mind a ketten boldogok lehetünk. Mert egyedül nem merünk boldogok lenni. Az tilos. Aki magát szereti, az beképzelt, hiú, öntelt, stb. Még egy külön szavunk is van erre: narcisztikus.

Így aztán, aki igazán boldog akar lenni, annak szerelemre van szüksége. Ezért szerelembe esik.

Ez már jobban közelít a valósághoz. De nézzük a dolgot spirituális megközelítésből:

Spiritualitás a szerelemben

Duális világban élünk, ezért valamennyien a kettősségben hiszünk, s ez teremti meg az alapot ahhoz, hogy az embereket különállóknak észleljük. Saját testünk van, önálló elménk, különböző emlékeink és hátterünk. A különállás egész létezésünk alapja.

Egy részed azonban irtózik attól, hogy elkülönültségben éljen, gyűlöli a félelmet, a magányt, a gyanakvást és az elidegenedést, amelyek a totális elválasztottságból fakadnak. Ez aztán az a részed, amelyik üvölt a szerelem után, hogy enyhítse fájdalmát: “Ha találnál valakit, aki szeret, talán a különváltság is meggyógyulna.” És elmúlna a magány, az egyedüllét érzése, mely isteni részed sajátossága.

Isten (Univerzum, Ősi erő, Teremtő, Tudatos energia, vagy ahogy tetszik) azért alkotta a mindenséget, hogy önmaga egységét darabokra szaggatva, megtapasztalhassa önmagát. Mindaddig, míg nem létezett a világ, Isten (Univerzum, Ősi erő, Teremtő, Tudatos energia) egyedül volt, nem volt rajta kívül más. Ha úgy vesszük, Ő volt a legmagányosabb, s a mindenség létrehozásával lehetőséget adott önmagának arra, hogy sok apró része már ne legyen egyedül, hanem egymásra találva a szerelemben kapcsolatba léphessenek.

A szerelem azért létezik és azért a legcsodálatosabb dolog az életben, hogy a bennünk élő Isten (Univerzum, Ősi erő, Teremtő, Tudatos energia) megtapasztalhassa általunk az egyesülést “valaki mással“. Persze ez a “valaki más” valójában önmagunk kivetülése, a másik énünk, akivel ha egyesülünk, megélhetjük akár az isteni egység érzését is.

A szerelem tehát azért annyira csodálatos, mert isteni részünk nem érzi magát egyedül, a különállóságban létező részünk pedig újra összeolvadhat önmagával, ráadásul fizikai testünk gyönyört él át a szex által. Semmilyen más emberi tapasztalatunk nem adja ezt a harmóniát, ezt a magas szintű boldogságot lényünk hármasságának.

A szerelem az egyetlen dolog, ami testnek,
léleknek és szellemünknek is kielégülést ad,
elhozva ezzel a teljes boldogságot.